fertőző

Sikerült újabb embereket megfertőznöm.

Na nem a madár, vagy sertésinfluenzával.

A motorozás nyújtotta szabadságérzéssel.

Természetesen kellett, hogy fogékonyak legyenek erre.

Igazából nem tettem mást, mint, hogy sűrűn látnak motorral, hogy mesélek nekik, hogy hallják azt a hangot, amint a kipufogók hörögnek a lóerőktől.

Az utolsó lökés nem volt más, kipróbálhatták a gépemet. Tudom jól magamról az az a pillanat, amikor megszűnik minden józan ész, latolgatás. Amikor nincs tovább. Csak a motor létezik.

Én is így jártam. Megláttam a neten és beleszerettem.

Elmentem megnézni. Gyönyörű volt! Beindítottam. Az a hang lett a végzetem.

Két napig bírtam. Ki kellett próbálnom. Azt csak úgy lehetett, ha letétbe helyeztem az árát. Nem volt kevés, de kivettem a bankból és elhoztam a gépet, azzal a szándékkal, hogy visszaviszem a vasat, visszakapom a pénzt, és még gondolkozom egyet.

Amikor elmentem a pénzért az egyik barátom rám nézett, és csak annyit mondott:

-Nem fogod visszahozni a pénzt. Látom a szemeden.

Én tiltakoztam.

Neki igaza lett.

Szerelem volt első látásra, és még tart a mai napig.

Bikemaraton

Pár évvel ezelőtt egy semmitmondó kedd délután beugrottam a szervizbe a motorommal. Valami apróságot nézettem meg rajta. Beszélgettem a srácokkal, és egyikőjük megkérdezte: -Nem akarsz indulni a Bikemaratonon?
Bután néztem rá.
- Miről beszélsz?
Ekkor elmondta, hogy rendeznek egy 24 órás tájékozódási motorozást, és van egy csonka csapat ahova kellene még egy motoros.
- Oké! - mondtam. Mikor lesz ez a verseny?
- Szombaton.
- Most szombaton?
- Igen.
- Meddig kell eldöntenem?
- Holnapig.
- A motorom rendben van hozzá?
- Igen. Semmi baja.
Pár gyors telefon, és beneveztem.
Szombaton reggel a megbeszélt időben megjelentem.
Bemutattak a csapattársaimnak, két román (nem erdélyi magyar), motorosnak.
Én talpig motoros bőrruhában, rajta Turulmadaras Nagy-Magyarország.
Na ez szépen indul, gondoltam.
De jó fejek voltak. Korombeliek. Az egyik ügyvéd, a másik üzletember.
Beszélnek magyarul.
Először a GPS-t, meg a térképet mókolták, hogy megtalálják a helyes utat.
Majd az első etap után, amin fejből vezettem végig őket, teljesen rám bízták magukat.

Sajnos félúton feladni kényszerültem a versenyt, mert a kerékcsapágy szimeringem kezdte megadni magát. Hát bizony a kopó alkatrészek már csak ilyenek.

Memento

Majd' egy éve itt hagyott minket egy nagyon jó barátom. Motoros volt ő is.
Mielőtt bárki is automatikusan pálcát törne, nem motoros balesetben hunyt el.
De a lényeg, hogy ritka jó ember, barát volt. Nagyon sokan szerettük.
Már a temetésén elhatároztam, hogy az évfordulón szervezek egy emlékgurulást koszorúzással együtt.
Mivel lassan itt az ideje, elkezdtem szervezni. Minden közös barátunkat értesítettem a tervemről, köztük természetesen az özvegyét is. Aki szintén motoros. Egy emberként lelkesedett mindenki, kivéve a volt feleségét.
Valahogy furcsa volt a telefonban, mikor előadtam neki a tervemet. Kértem adjon egy számára megfelelő időpontot. Mi alkalmazkodunk hozzá természetesen. Azt válaszolta pár nap múlva visszahív, és egyeztetünk. Már egy hét eltelt, és nem hívott.
Úgy érzem nem sértettem kegyeletet. Bár ki tudja?
Úgy döntöttem, hogy ha nélküle a többi baráttal, vagy akár egyedül is, de megteszem. Ezt diktálja a lelkem.

Esőisten siratja...

Előttem utak végtelen szövevénye, alattam motor, tomboló lóerőkkel.
Élvezem ahogy suhan a táj, ahogy része vagyok a folyton változó, lüktető forgalomnak. A nagy egész egy parányi alkotóeleme, aki a bukósisak magányában egyedül marad az érzéseivel, gondolataival.
Elkezd esni az eső.
Én megyek tovább.
Nincs miért megállnom.
Mikor a bukósisak plexijén a ráesett esőcseppek a menetszéltől egymás után úsznak le jobbra balra, olyan érzésem támad mintha könnycseppek lennének.
Esőisten siratja helyettem...? ...mert
...mert én nem tudok sírni.

Két héttel ezelőtt részleges szalagszakadásom volt. Fociztam.Ezt a mutatványomat a doki merevítős térdvédővel jutalmazta.
Mivel nem mondta, hogy nem motorozhatok vele, kipróbáltam.
Pénteken a munka ünnepén elindultunk három barátommal túrázni. Pécs környékét lőttük be úti célként. Pontosabban a Mecsek kanyargós útjait.
Valami oknál fogva szeretik ha én vezetem a csapatot. Talán a bike-maratonokon szerzett tapasztalataim, vagy csak a jó tájékozódó képességem, vagy lusták, vagy csak egyszerűen ezt szokták meg. Egy barátom szerint elfogadtak falkavezérnek.
Most is így történt. Végigvezettem a csapatot a majd ötszáz kilométeres távon. Természetesen néhányszor megállva, hogy megbeszéljük a további útirányt.
Bevallom élvezem, hogy ilyen bizalmat szavaznak nekem. Már csak azért is, mert van felelőssége a vezetőnek. Ő diktálja az iramot figyelemmel kísérve, hogy ne torlódjon, ne szakadjon szét a társaság, megfelelő legyen mindenkinek a tempó. Hiszen más típusú motorokon más-más tudású vezetők ülnek. Illetve az elöl haladó az aki leghamarabb észrevesz mindent, és megfelelő magatartással, jelekkel vezetheti a többieket előre.
Szóval összetett a dolog.
De a lényeg, hogy épen, ép Vasakkal térjünk haza!

beköszönő

A valamikor valahol megkezdett kószálásomat itt folytatom.
Ez egy új kezdet is egyben.
Valaminek a lezárása utáni új út része.
Szeretném az újakat is annyira szeretni, mint amennyire a régieket tudtam.
Mert feledni nem akarom, és bizony vissza-vissza nézek még belefirkálgatni.
Kaptam örömöt, bánatot, de a lényeg, hogy az életem részeivé váltak.
Egyek velem, belőlük építkezem most és a jövőben.